Quantcast
Channel: Istenhegyi Géndiagnosztika
Viewing all articles
Browse latest Browse all 177

Különleges fotókiállítás nyílik április 17-én

$
0
0

A szoptatás fontossága ma már nem kérdés. Persze attól még sosem könnyű, akkor sem, hogyha minden körülmény ideálisnak tűnik. Ha pedig nem mindennapi esetekről beszélünk, hanem például korababáról, szájpadhasadékos csöppségről, siket édesanyáról, traumatizált anya-baba párosról, óriási kihívássá válik. De lehetetlenné nem.

„Annyi csodás és különleges anya-baba diád történettel találkoztam szakemberként a szoptatás kapcsán, hogy úgy éreztem, ebből meg kell mutatni egy kis szeletet. Hogy inspiráljon minden édesanyát, akiknek ez az amúgy sem sima terep esetleg még nehezítettebb, mint másoknak. Ezért született ez a fotókiállítás.” – mondja Varga-Szabó Barbara, a kampány és kiállítás megálmodója.

Ha tehetjük, látogassunk el e jövő hétfőn nyíló, különleges kiállításra, melyen gyönyörű fotók közvetítik a kapcsolódás erejét édesanyák, családok és gyermeiek között.

Személyes élményeken át

Április 17-én hétfőn nyitja meg kapuit a Nem vagy egyedül – esélyegyenlőség és kapcsolódás a szoptatásban című kiállítás a VI. kerületi Eötvös 10 Művelődési házban, majd tovább költözik, hogy május 3-ától a 14.kerületiek is megcsodálhassák a Lipták Villában azokat a lenyűgöző fotókat, melyek nyolc különleges anya-baba párosról készültek, számos szakértő közreműködésével.

A kiállítás célja –  mely valójában egy nagyszabású kampány manifesztációja, – felhívni a figyelmet az anya-baba diád védelmére, a szoptatás fontosságára, különösen a nem mindennapi esetekben. Hogy a képeken keresztül segítsen összekapcsolni egymással azokat az anya-baba párosokat és családokat, akik a nehézségek ellenére sem adták fel és gyermeküket hosszabb, rövidebb ideig tudták szoptatni. Vagy éppen most küzdenek azért, hogy ez így lehessen. Minden kép, minden történet mögött valódi emberek állnak, édesanyák, aki vállalják az arcukat, a mögöttük levő utat, azért, hogy segítsék sorstársait és hozzájárulhassanak a  feldolgozás folyamat megkönnyítéséhez.

A helyi közösségek megszólításért

„ A kiállítás gyönyörű fotóinak bemutatása mellett azt reméljük, – meséli Varga-Szabó Barbara, édesanya, gyermekápoló, szoptatást támogató szakember, hordozási tanácsadó, a Dana Stúdió és Szülőklub stúdió vezetője – hogy olyan szakmai közösségeket is meg tudunk szólítani, akik aktívan részt vesznek az anya-gyermek kapcsolódás valamely lépcsőfokán és a szoptatástámogatásban. Legyen szó például nővéri oldalról, a koraszülött ellátásról, vagy a magzati kori tanácsadásról, reméljük, hogy a megnyitók programja utáni kötetlen beszélgetés hozzájárul majd ahhoz, hogy minél több hiteles információt tudjunk megosztani a szoptatás támogatása kapcsán, tabuk nélkül őszintén.”

Andi története

„Andit kismamaként ismertem meg – Varga-Szabó Barbara. Elszántsága és kitartása már akkor megfogott. Minden erőmmel azon voltam, hogy felkészítsem egy olyan útra, melyről tudtam, hogy nem lesz egyszerű. A gyermekágyas időszakban találkoztunk újra. Szemében ugyanúgy ott csillogott az erő, melyet az első alkalommal is láttam. Általa egy új kapcsolódást ismerhettem meg és a türelem teljesen más dimenzióját. Szeretném ha a jövőben Andihoz és sorstársaihoz is ugyanazzal a lelkesedéssel és segítőkészséggel állna mindenki, ahogy Ő is a világhoz és annak minden élőlényéhez. Köszönöm, hogy ismerhetlek, Te csodanő! ”

Andi története csodálatosan mutatja be, miért is jött létre ez a kiállítás, és mennyire fontos lenne, hogy minél többekhez eljusson az üzenete.

„Szerintem én nagyon felkészültem a szoptatásra. Elolvastam mindent a szoptatásról, az igény szerinti szoptatásról, az anatómiájáról, a szoptatási pózokról, a nehézségekről, arra, hogy mire kell felkészülni, mi történhet. Volt több elérhetőség is a fejemben, akikhez fordulhatok, ha szoptatási tanácsadóra lenne szükségem. Nem voltak rózsaszín elképzeléseim sem a szoptatásról: tudtam, hogy nem megy majd magától. Tudtam, hogy fájni fog, és hogy kisebesedhet a mellbimbóm. Tudtam, hogy a negyedik trimeszter nem piskóta, és hogy a mellem már nem csak az enyém lesz. De eltökélt voltam, hogy nekünk menni fog, mert ez a legjárhatóbb út számunkra. A bal kezem mozgássérült, ezért számomra a szoptatás volt a sok más pozitívuma mellett a legjobb megoldás arra, hogy önállóan elláthassam a babámat. Egy kézzel elképzelhetetlen volt számomra, hogy a tápszeres üvegekkel zsonglőrködjek – csavargassam a tetejüket, melegítsem, kitöltsem, tartsam, etessek – miközben a gyermekemet fogom. Ezért is csapott arcul az, hogy a szoptatás mégsem megy. És hogy mennyire nehéz.
Amikor a kisfiam megszületett, azonnal a hasamra került. Maga kereste a mellbimbót, és rácsatlakozott. A kórházban töltött napok alatt rendszeresen mellre tettem, de kezdtem érezni, hogy mennyire nehéz eltalálni a jó pozíciót, és azt ki is tartani. A kórházi ágyban nem tudtam kitámasztani a hátam, ami ettől egyre jobban fájt, kevés volt a párna, amit használni tudtam a kitámasztáshoz, pedig vittem sajátot és szoptató párnát is. Az egyik csecsemős azt tanácsolta, hogy engedjem el magam, lazuljak le, szoptassak úgy, hogy az nekem is kényelmes legyen. Nem tudtam elképzelni, hogyan tudnám ezt kivitelezni. Az egyik éjszaka végül a csecsemőosztályon odavezettek egy szoptatós fotelhez, mellre helyezték a kisfiamat. Az akkora megkönnyebbülés volt, hogy el is bóbiskoltam közben. Otthon sem javult a helyzet. Akkor már igazán elkezdett fájni a szoptatás, sokszor úgy éreztem, inkább szülnék még kettőt, csak hagyjuk ki a szoptatásból ezt a részt. Kisebesedett a mellbimbóm, éreztem, hogy sokszor rossz a technika, a pozíció. Hívtam a védőnőt, a szoptatási tanácsadót, hogy mutassák meg, hogyan csináljam jól. És amíg más tette mellre, jól is ment a szoptatás, nem is fájt, de én egy kézzel képtelen voltam jól mellre tenni őt.
Nem azért sírtam, mert fáj (pedig nagyon fájt), hanem azért, mert frusztrált, hogy van tejem, a kisfiam akar szopizni, minden adott, de egyszerűen nem tudom jól mellre tenni. Mardosott a bűntudat, hogy a kisfiamnak várnia kell, míg megtalálom a jó pózt. Ekkor stratégiát váltottam. Oké, nem baj, ha fáj, kibírom. Adok magunknak 4-5 hónapot, amíg gyarapszik, nincs gond. Aztán majd ahogyan nő, remélhetőleg jobb lesz. Ha nem, váltunk. Az első három hétben kipróbáltam mindent, ami eszembe jutott: száz párna a gyerek alatt, hogy a mellemhez közel legyen. Párnák a kezem alatt, hogy tartani tudjam őt megfelelő magasságban. Szitkozódás a szétcsúszó párnák miatt. Fekve szoptatás, ami nem ment, mert túl kicsi volt a mellem, hogy összeérjünk kényelmesen. Gyerek fölé hajolás és úgy rostokolás órákig. Férjemmel együtt négy kézzel manőverezés. Néha olyan nyakatekert pózokban tudott jól csatlakozni, ami az én izmaimnak fájt. De nem bántam, csak működjön és jusson tejhez. Három hét után kerestem egy gyermekágyas segítőt, mert a férjemnek dolgoznia kellett, én pedig még mindig elég gyenge voltam. Petra a második napján arra érkezett meg hozzánk, hogy a csap alatt hűtöm a kezem: nagy felületen leforráztam azt az oldalt, amelyik nem mozgássérült. Emlékszem, pont éhes lett a kisfiam, én ültem a lépcsőn, Petra a mellemre rakta, tartotta őt, miközben én a nyugtató habbal lefújt kezemet a levegőben lengetve próbáltam tűrni az égési fájdalmat. Soha nem éreztem magam annyira tehetetlennek, mint akkor. Azon kattogtam, hogyan lesz ez most? Hogyan fogok szoptatni, pelenkázni, öltöztetni? Mi lesz az éjszakákkal? Mivel a kézfejem és az ujjaim nagy része hólyagos lett, minden nagyon kilátástalannak tűnt. De a gyermekágyas segítőnk rengeteget segített. Jött, mellre tette a kisfiamat, pelenkázott, öltöztetett. Néha az én hajamat is megmosta, vagy segített levennem a ruhám zuhanyzás előtt. Ott segített, ahol kellett, pont annyit, amennyit kellett, és pont annyi tanácsot adott, amennyire szükségem volt. Azokban a hetekben, míg gyógyult a kezem, megtanultam mélyen tisztelni a testem, szeretni azért, amit elbírt, és még jobban szeretni magam. Annyira, hogy határozottan meghúzzam a határaimat bármivel kapcsolatban.
És bár nehezen kérek segítséget, most meg kellett tanulnom, hogy kell, lehet, és jó dolog is segítséget kérni. Nem volt más választásom. Nagy segítség volt az is, hogy Petra négy gyereket nevelt fel és szoptatott. El tudta mondani, hogyan változik majd Bende, hogyan alakulnak majd a szoptatási szokásai, és hogy tartsak ki, egyre önállóbb lesz, egy nap már ki fogja szolgálni magát, elég lesz csak felhúzni a pólóm.
És tényleg így lett. Idővel a kisfiam hozzánőtt a mellemhez, egyre ügyesebbek lettünk a szoptatásban. Fél éves korára már hálás voltam a kitartásunkért. Tudtam kényelmesen fekve szoptatni, és később gyakorlatilag csak fejen állva nem szopizott a kisfiam.
Nem mellesleg a szoptatás rengeteg más helyzetben is segített. Mai napig könnyebb altatni őt, hiába hordoztam ugyanis sokáig, egy bizonyos kiló felett már megérezte a hátam, derekam a terhelést. Képtelen lettem volna éjjelente ringatni egy kézzel, cicin viszont könnyen visszaaludt. Nyugodtabban is aludtam úgy, hogy együtt aludtunk, mert hallássérültként megnyugtató volt, hogy minden rezdülését megérzem, észreveszem, ha mocorog, sír, ébred. Nem féltem, hogy nem hallom meg, ha ébred.
A kisfiam most másfél éves, és még mindig összebújunk, ha kell. Számomra a szoptatás önállóság. Együtt töltött idő. Kapcsolódás. Kommunikáció. Pihenés, amikor nagyon fáradt vagyok. Néha sokszor terhes és nehéz, nem állítom, hogy mindig tökéletes. De egyértelműen megérte kitartani.”
Különleges közreműködőkkel

Barbara hívására olyan szakértők siettek a kampány támogatására, akik egész életüket tették fel az édesanyák és gyermekeik támogatására a fogantatástól egészen addig, amíg e diádok összeszokott, legyőzhetetlen párosokká válnak.

A kiállítás fővédnöke: Sevcsik – Magyar Anna,  a Babagenetika Egyesület alapítója.

A koraszülött témakör szakmai mentorai: Nagy Lívia,  a Melletted a Helyem Egyesület alelnöke, érintett édesanya és Afonyiné Kaló Tünde laktációs szaktanácsadó, a GOKVI ápolási igazgató helyettese, a Melletted a Helyem Egyesület tagja.

A szoptatási témakör szakmai mentora: Czákné Varga Ildikó védőnő, laktációs szaktanácsadó, IBCLC.

Perinatális szakmai mentor: Rados Katalin szülésznő, perinatális szaktanácsadó.

Kommunikációs mentor: Dobiné Olasz-Papp Nóra anya-magzat kapcsolatanalítikus, a Válaszkész Szülők Egyesületének elnöke

Fotográfus: Erberlingné  Somorácz Eszter 

Résztelek és további információk

Az érdeklődök a kampány és kiállítás részleteiről, programjáról és további helyszeneiről az esemény Facebook oldalán tájékozódhatnak:

Nem vagy egyedül kampány – esélyegyenlőség és kapcsolódás a szoptatásban | Facebook

A szövegek és a fotók felhasználása engedélyköteles, a forrás megjelölése nélkül felhasználásuk tilos.


Viewing all articles
Browse latest Browse all 177